Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán - A test angyala - Ennél soha rosszabbat esős napokra

 

Szögezzük le: a romantikus irodalom nem igazán a szívem csücske. Egyrészt azért, mert bármennyire is igyekszem félretenni a szemforgató cinizmust, valahogy nagyon nehéz megtalálnom azokat a szerelmi szálakat, amik igazán megérintenek, ezeknek a nagy része pedig nem konkrétan romantikus, hanem inkább más műfajú könyvekben talált rám. Másrészt meg legendás a tehetségem ahhoz, hogy ezek helyett a romantikus irodalom mocsárgőzös bugyraiba szálljak alá, tök véletlenül. Az írói csoportommal rendszeresen ülünk össze rossz könyveken röhögni, amiket találok, és habár címeket nem mondok (nem akarok megbántani senkit), hadd illusztráljam az általános színvonalat így: az egyik könyv főszereplőjét közösen elneveztük Tengeri Uborkának, mert a valódi neve Anemone volt. A 19. századi Angliában. Igen, tényleg.

Szóval ha egy olyan szerelmi történetről van szó, ami szándékosan igen-igen rossz, hát azt a könyvet nekem írták, feleim.

K. László Szilvia: Timitom - Gyerekkori nosztalgia a köbön

Öreg vagyok én már ehhez. De azért szép.

György Alida: Hármasszabály - Egy felnőtt világ gyerekszemmel

Gondban vagyok, minek nevezzem György Alida első kötetét. Mármint túl azon, hogy nagyon ütős bemutatkozás.

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten - Kalandos kisasszonyos krimi

 

Nehéz feladat vár ma rám, feleim... Már megint le kell húznom egy könyvet, amit mindenki imád.

 

Mészöly Ágnes: Rókabérc, haláltúra - Baráti gyanúk titkainak árnyékában

 

Kevés rosszabb érzés van annál egy könyvmolynak, mint csalódni egy nagyon várt könyvben.

 

Lovas Nagy Anna: Verazélet - Egy könyv, ami nem szivárványszínű

Van az úgy, hogy az ember próbál megszeretni egy regényt, de a regény makacsul ellenáll neki.

Stephenie Meyer: A burok - Amikor nem tudsz valakit kiverni a fejedből

 

Ó, irgalom atyja, ne hagyj el. A csillámvámpírok után megkaptuk a csilláműrlényeket is.

Bő tizenhárom év késéssel érkeztem a buliba, de mentségemre szóljon, hogy amikor (pár évvel az első magyar megjelenés után) megkaptam ajándékba és el is olvastam Stephenie Meyer regényét, imádtam. Jó, ez nem mentség, de legyen mondjuk az a mentség, hogy azután évekig nem olvastam újra; és ahogy cseperedtem és tisztult, élesedett a világról alkotott képem, így is rájöttem, hogy enyhén szólva is tévedésben voltam, amikor ezt a könyvet jónak találtam. A könyv amúgy 90%-os pontszámon áll a Moly.hu oldalon, szóval innentől kezdődik részemről a széllel szembe köpködés.

Figyelem: végtelen hosszú ekézés következik.

Alessandro Baricco: Novecento - És azt ismeritek, amikor Liszt Ferenc dzsessz-zenésznek állt?

Vannak olyan könyvek, ahol folyton azt érzem, hogy valamiből több vagy kevesebb kellett volna; több odaadás, több precizitás, több nyelvi gazdagság, vagy éppen pont hogy kevesebb szókép, rizsa, körmondat... Értitek. És vannak olyan könyvek, ahol minden szó, betű, ékezet, pontosvessző a helyén van. Ahol két borító között elfér egy egész világ: életek, emberi sorsok, humor, tragédia, barátságok, elválások, még egy leheletnyi történelem is. 

Na de ezt 70 oldalban?! Ahhoz már tehetség kell.

 

Meseország mindenkié - Másokról másképpen, mesével

Hm, hát, nos, szóval, igen. Ez tényleg egy... olvasmány volt.

Jackie Kay: Trombita - Evezés az identitás vizein

Kevés dolog létezik jelenleg, ami olyan heves vitákat tud kiváltani a mi drága jó nyugati társadalmunknak talán mindegyik országában, mint a nemi identitás kérdése. Én részemről szerintem már azzal is állást foglalok, hogy ilyen témájú könyveket olvasok, de azért elmondom: úgy gondolom, hogy mindenkinek szíve joga önmagának lenni, úgy, ahogyan azt igaznak érzi. Egyébként ezt a jelenséget nem a 21. század genderkutatói találták ki unalmas perceikben ott Ámerikában: Japánban például már a hatvanas években született film a magukat "gay boy"-ként azonosító, férfiként bejegyzett, de nőként élő szubkultúra tagjairól (más szavakkal, a Bara no Soretsu egyike a legzseniálisabb filmeknek, amiket valaha celluloidra vetettek); de ha valaki úgy dönt, beleássa magát a témába, találhat még ennél jóval régebbi példákat is. Csak mondom.

Ma már azért bizonyos országok valamivel előbbre vannak ebben a kérdésben, mint voltak mondjuk húsz, harminc éve. De a kilencvenes években például mindenhol elképzelhetetlen lehetett, hogy egy világhírű férfi dzsessztrombitásról, aki a hatvanas-hetvenes években szerzett magának hírnevet, a halála után derüljön ki, hogy a születésekor nőként anyakönyvezték. Igen, ez volt az én rendkívül elegáns balkanyarom ennek a könyvnek a cselekményéhez.

Rabindranáth Tagore: Szerelmi ajándék - Halk szavú ódák Indiából

 

Nem szeretem a szerelmes verseket. Pontosabban nem arról van szó, hogy nem szeretem őket... egyszerűen csak kevés írót ismerek, akinek sikerült olyan köntösbe öltöztetnie a témát, ami engem is megfogott - ami nem banális, szépelgő, túldramatizált vagy erőltetetten jópofás. (Igen, az utolsóval Varró Dánielre gondolok, jöhetnek a rohadt paradicsomok.) Szerény véleményem szerint jó dolog a szerelem, de kicsit túlértékelt; nem azért mondom ezt, mert savanyú a szőlő, hanem mert őszintén úgy gondolom: nincs feltétlenül szükségünk valaki másra ahhoz, hogy egész embernek érezhessük magunkat. Inkább egyedül, mint a rossz emberhez láncolva, ha engem kérdeztek.

Most, hogy ilyen szépen előadtam, miért nem szeretem a szerelmi költészetet, térjünk rá egy kötetnyi szerelmi költészetre, amit nagyon-nagyon szerettem.

Dunajcsik Mátyás: Víziváros - Budapest vízitündérei

 

Ritka az számomra, hogy egy könyv ennyire elvarázsoljon.

Az idei évem egyik legerősebb olvasmánya Italo Calvino Láthatatlan városok című könyve volt; és azért hozok fel egy teljesen más könyvet ahelyett, hogy a Vízivárossal kezdeném, mert Dunajcsik Mátyás könyve nem csak egy részletében játszik rá erre a műre, ahogy azt a tartalomjegyzék mutatja - konkrétan olyan érzésem volt, hogy így nézne ki a Láthatatlan városok szerelmi történetként. Igen, a Víziváros szerelmi történet egy bölcsész és egy francia lány között, irodalmi párhuzamokkal és budapesti kultúrtörténeti, építészeti, urbanisztikai monológokkal, fantáziával, mesével meghintve, prózai társadalmi realitások talajáról a költőiség egébe szárnyalva. Szóval pontosan az a fajta könyv, amit az ember vagy felhördülve félredob, mert ennyire lilát én aztán nem, vagy alámerül a sorokban, és még a levegővételről is megfeledkezik. Nálam az utóbbi volt, de még mennyire.