K. László Szilvia: Timitom - Gyerekkori nosztalgia a köbön

Öreg vagyok én már ehhez. De azért szép.

 

Ahhoz képest, hogy gyerekfejjel már meglett legénynek számítok (az unokatesóm úgy köszöntött fel a legutóbbi születésnapomon, hogy "Boldog szülinapot... öreg vagy", de így szeretjük), még mindig nagyon szeretek meséket és gyerekkönyveket olvasni. Nem feltétlenül a két-három éveseknek írt "inkább képes, mint könyv" típusúakra gondolok, bár azoknak is megvan a szépsége, de annyira azért nem szeretném gyereknek érezni magam. Kedvelem viszont azokat a könyveket, amiket a kicsit idősebb, világgal ismerkedő, nyitott gyerekeknek írtak, amik képesek az olvasóiknak egy kedves, izgalmas történetet elmesélni, és még akár egy-két tanulságot is elejteni közben a figyelmesebbek számára. Mostanában amúgy is csupa nehéz szerzőt olvasok - A kőszívű ember fiai után rögtön elkezdtem a Vágy és vezeklést (ami nagyjából olyan volt részemről, mint egy ötfogásos vacsora után nekilátni egy kétszintes tortának), de pár oldal után úgy gondoltam, félreteszem ezeket egy kicsit és egy igazi, könnyű, vidám gyerekkönyvet olvasok pihentetőnek. És a Timitom ilyen szempontból pont az, aminek lennie kell, sem több, sem kevesebb. Ezt nem pejoratíve mondom.

Timitom egy átlagos kisfiú, aki átlagos szülőkkel éli az életét... kivéve, hogy a szülei egyfolytában egy titokról suttognak körülötte, amiről nem tudják eldönteni, elmondják-e neki, és hogy néha egy gonosz sárga szempárral álmodik. Egy különösen szörnyű rémálom után a szülők úgy döntenek, ideje elmondani az igazat, de egy hirtelen lakástűz közbeszól, Timitom pedig nevelőintézetbe kerül. Itt tudja meg, hogy ő egy Kiválasztott családba született, akik a Jó őrzői a gonosz Bajmarral szemben. Bajmar műve volt a lakástűz, és most az egyetlen, aki meg tudja akadályozni, hogy átvegye az uralmat a világ fölött, az... John Jacob Jingleheimer Schmidt! Nem, persze, hogy Timitom.

Faék egyszerűségű meseregény ez, de annak a jobban megírt fajtájából. Timitomnak különböző megpróbáltatásokat kell kiállnia Bajmarral szemben minden éjszaka, miközben nappal egy Szamóca nevű kislány segíti, és a Rossz különböző mesterkedései állnak az útjába. Gondolom, nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy a történetnek happy end a vége, és én kissé hiányoltam is a bonyolultabb kalandokat a sorozatos próbatételek helyett, de ahogy mondtam, ennek a könyvnek már rég nem vagyok benne a célközönségében, és az átlaggyerek számára egy tökéletesen szerethető, kedves kis történet ez. Az időnként elejtett tanulságokkal pedig nagyjából rendben vagyok - nem szeretem a "te Különleges vagy" narratívákat, a kiválasztott hősöket, szerintem jobb üzenet az, hogy átlagemberekben is ott rejlik a képesség a nagy tettekre, ha ők úgy döntenek. De az elfogadás, a kedvesség mások irányába, az, hogy nem mindenki az, akinek látszik, ezért nem szabad túl hamar ítélni, ezek mind olyan dolgok, amiket egy kisgyereknek azért érdemes továbbadni. Az meg kifejezetten tetszett, hogy Timitomnak mindig csak akkor sikerül felülkerekednie a félelmein, amikor elmondja őket valaki másnak: a férfiak, fiúk számára még mindig él nálunk az a felfogás, hogy az érzelemnyilvánítás csak bizonyos kontextusban elfogadott, ezért nagyon örülök, hogy a főhős már kisfiúként szembesül vele, mennyit ér az őszinteség, az érzéseinkkel való szembenézés.

A könyv legnagyobb gyenge pontjának továbbra is a cselekmény ívét tartom, de az epizodikus felépítésnek megvan az az előnye, hogy különböző szereplőket, helyzeteket tud behozni a történetbe, és akadtak ezek a részek között olyanok, amiket még felnőtt fejjel is megmosolyogtam. A kedvencem az volt, amikor Timitomnak egy óriásnőnél kell megszállnia, és folyton győzködnie kell őt, hogy ne pakoljon harminc embernek való ételt a tányérjára, aztán egy zsebkendő alatt kell aludnia, mert a takaró túl nagy neki. Nem egy kifejezetten humoros könyv ez (nem bántam volna, ha az, azt hiszem), de egy-két egészen jó pillanat azért van benne. Timitom meg egy okos, talpraesett kölyök, akiről lehet sejteni, hogy kiállja a próbákat, de azon bőven lehet izgulni, hogy hogyan, főleg az óriásos fejezetben, ami szerintem a könyv legjobbja - anélkül, hogy a többi rész gyenge lenne.

Nem minden meseregényről érzem úgy, hogy felnőtt fejjel is ugyanúgy meg tud ragadni. Vannak olyanok, amik olvasás közben nagyon is éreztetik velem, hogy nem nekem íródtak, pontosabban már nem. De ez nem jelenti azt, hogy nem tudom becsülni ezeket a könyveket is, azt, ahogyan a gyerekekhez szólnak. És most, a karácsonyi szezonban nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet mindenkinek, aki egy nem túl bonyolult, nem leereszkedő, szerethető olvasmányt keres egy kisebb gyerek számára. Sőt akár azoknak is, akik szeretnének visszatérni a gyerekkorba, akár csak pár oldalon keresztül.

Pontszám: 8/10