Hm, hát, nos, szóval, igen. Ez tényleg egy... olvasmány volt.
Nem szeretem a szerelmes verseket. Pontosabban nem arról van szó, hogy nem szeretem őket... egyszerűen csak kevés írót ismerek, akinek sikerült olyan köntösbe öltöztetnie a témát, ami engem is megfogott - ami nem banális, szépelgő, túldramatizált vagy erőltetetten jópofás. (Igen, az utolsóval Varró Dánielre gondolok, jöhetnek a rohadt paradicsomok.) Szerény véleményem szerint jó dolog a szerelem, de kicsit túlértékelt; nem azért mondom ezt, mert savanyú a szőlő, hanem mert őszintén úgy gondolom: nincs feltétlenül szükségünk valaki másra ahhoz, hogy egész embernek érezhessük magunkat. Inkább egyedül, mint a rossz emberhez láncolva, ha engem kérdeztek.
Most, hogy ilyen szépen előadtam, miért nem szeretem a szerelmi költészetet, térjünk rá egy kötetnyi szerelmi költészetre, amit nagyon-nagyon szerettem.
Ritka az számomra, hogy egy könyv ennyire elvarázsoljon.
Az idei évem egyik legerősebb olvasmánya Italo Calvino Láthatatlan városok című könyve volt; és azért hozok fel egy teljesen más könyvet ahelyett, hogy a Vízivárossal kezdeném, mert Dunajcsik Mátyás könyve nem csak egy részletében játszik rá erre a műre, ahogy azt a tartalomjegyzék mutatja - konkrétan olyan érzésem volt, hogy így nézne ki a Láthatatlan városok szerelmi történetként. Igen, a Víziváros szerelmi történet egy bölcsész és egy francia lány között, irodalmi párhuzamokkal és budapesti kultúrtörténeti, építészeti, urbanisztikai monológokkal, fantáziával, mesével meghintve, prózai társadalmi realitások talajáról a költőiség egébe szárnyalva. Szóval pontosan az a fajta könyv, amit az ember vagy felhördülve félredob, mert ennyire lilát én aztán nem, vagy alámerül a sorokban, és még a levegővételről is megfeledkezik. Nálam az utóbbi volt, de még mennyire.
Sokféle néven ismertek már az interneten, de az egyik legrégebbi a felhasználónevem egy könyves oldalon - Holdranéző. Maradjunk ennyiben. Tényleg gyakran nézem a Holdat, néha nem bánnám, ha ott is laknék, de az oxigént azért jobban szeretem. Egyébként momentán huszonakárhány éves vagyok, pszichológiát tanulok, de az első számú szerelmem az irodalom: vers, próza, esszé, tárca, színház, ötéves korom óta olvasok mindenfélét. Az első saját történetemet kilenc évesen írtam, és maradjunk annyiban, hogy látszik rajta. (Életkép: Holdranéző 16 évesen, amint könnyesre neveti magát azon a zseniális passzuson, hogy "Elárultak! Tudják, hogy más napjának tönkretétele árulásnak számít!") Hébe-hóba angol nyelvű zsánerfikciót értékelek, de hiányzott már egy felület, ahol csak magyarul elérhető könyvekről tudok beszélni, így született ez a blog. Küldetése dióhéjban: irodalmat értékelni, kibeszélni, dühöngeni róla, lelkendezni és ajánlani, nem csak magyar szerzőktől, de csak magyarul. Műfajilag mindenevő vagyok, a szórakoztató szemétre épp úgy ráharapok, mint a Pulitzer-díjra, nem szeretem viszont az előítéleteket, az öncélúságot. Úgyhogy egy-két értékelés (nem kritika, mert nem vagyok kritikus) után majd megtaláltok az atombiztos bunkerban. Remélem, egy-két érdekes gondolatot azért el tudok majd ejteni az internet kozmoszában.
Vitorlákat kibontani, indulunk!
Kép forrása: Pixabay |