Nem szeretem a szerelmes verseket. Pontosabban nem arról van szó, hogy nem szeretem őket... egyszerűen csak kevés írót ismerek, akinek sikerült olyan köntösbe öltöztetnie a témát, ami engem is megfogott - ami nem banális, szépelgő, túldramatizált vagy erőltetetten jópofás. (Igen, az utolsóval Varró Dánielre gondolok, jöhetnek a rohadt paradicsomok.) Szerény véleményem szerint jó dolog a szerelem, de kicsit túlértékelt; nem azért mondom ezt, mert savanyú a szőlő, hanem mert őszintén úgy gondolom: nincs feltétlenül szükségünk valaki másra ahhoz, hogy egész embernek érezhessük magunkat. Inkább egyedül, mint a rossz emberhez láncolva, ha engem kérdeztek.
Most, hogy ilyen szépen előadtam, miért nem szeretem a szerelmi költészetet, térjünk rá egy kötetnyi szerelmi költészetre, amit nagyon-nagyon szerettem.