Öreg vagyok én már ehhez. De azért szép.
Gondban vagyok, minek nevezzem György Alida első kötetét. Mármint túl azon, hogy nagyon ütős bemutatkozás.
A mai könyvről nem fogok itt értékelést írni, két okból. Egyrészt azért, mert szeretemimádom Jókait minden ötoldalas leírásával, barokk körmondatával, avítt kifejezésével, hihetetlen cselekményelemével együtt, így képtelen lennék róla elfogulatlan értékelést írni. Másrészt meg ha meg is írnám - Jókairól már nagyjából minden el lett mondva, amit el lehet mondani, így nem hiszem, hogy sok újat tudnék részemről hozzáadni.
Bő tizenhárom év késéssel érkeztem a buliba, de mentségemre szóljon, hogy amikor (pár évvel az első magyar megjelenés után) megkaptam ajándékba és el is olvastam Stephenie Meyer regényét, imádtam. Jó, ez nem mentség, de legyen mondjuk az a mentség, hogy azután évekig nem olvastam újra; és ahogy cseperedtem és tisztult, élesedett a világról alkotott képem, így is rájöttem, hogy enyhén szólva is tévedésben voltam, amikor ezt a könyvet jónak találtam. A könyv amúgy 90%-os pontszámon áll a Moly.hu oldalon, szóval innentől kezdődik részemről a széllel szembe köpködés.
Figyelem: végtelen hosszú ekézés következik.
Vannak olyan könyvek, ahol folyton azt érzem, hogy valamiből több vagy kevesebb kellett volna; több odaadás, több precizitás, több nyelvi gazdagság, vagy éppen pont hogy kevesebb szókép, rizsa, körmondat... Értitek. És vannak olyan könyvek, ahol minden szó, betű, ékezet, pontosvessző a helyén van. Ahol két borító között elfér egy egész világ: életek, emberi sorsok, humor, tragédia, barátságok, elválások, még egy leheletnyi történelem is.
Na de ezt 70 oldalban?! Ahhoz már tehetség kell.