Ritka az számomra, hogy egy könyv ennyire elvarázsoljon.
Az idei évem egyik legerősebb olvasmánya Italo Calvino Láthatatlan városok című könyve volt; és azért hozok fel egy teljesen más könyvet ahelyett, hogy a Vízivárossal kezdeném, mert Dunajcsik Mátyás könyve nem csak egy részletében játszik rá erre a műre, ahogy azt a tartalomjegyzék mutatja - konkrétan olyan érzésem volt, hogy így nézne ki a Láthatatlan városok szerelmi történetként. Igen, a Víziváros szerelmi történet egy bölcsész és egy francia lány között, irodalmi párhuzamokkal és budapesti kultúrtörténeti, építészeti, urbanisztikai monológokkal, fantáziával, mesével meghintve, prózai társadalmi realitások talajáról a költőiség egébe szárnyalva. Szóval pontosan az a fajta könyv, amit az ember vagy felhördülve félredob, mert ennyire lilát én aztán nem, vagy alámerül a sorokban, és még a levegővételről is megfeledkezik. Nálam az utóbbi volt, de még mennyire.
A cselekmény (vagy inkább a cselekmény hiánya) egy gördeszkás bölcsészsrác és Christine, a titokzatos francia lány véletlen találkozásból rövid, de intenzív viszonnyá szövődő kapcsolatáról szól; miközben a narrátorunk a várost rója, összecsúszó idősíkokon, emlékeken, monológokon keresztül reflektál kettejük ismeretségére, azon túl pedig a saját életére, egy meleg pár által nevelt tinédzserként és felnőttként. Üdítő volt ebben a könyvben a meleg kapcsolatokat teljesen természetes jelenségként látni, mégis annak minden problémájával, az intoleranciával, idegenkedéssel, kiközösítéssel együtt, amellett pedig a kapcsolatok teljesen ellentétes skáláját. Mert ebben a könyvben nem csak a túlfűtött, mégis naiv szerelmi idill létezik. Szó van itt gyászról, egy szülő és feleség elvesztéséről (halott anya, autóbaleset, klisé, tudjuk - de szerintem olyan jól van itt megragadva a tragédia lényege, hogy feledteti az alaphelyzet közhelyességét), és a kapcsolatok gyógyító erejéről, Kristof és az apa találkozásán keresztül. Szó van viharos szerelmekről, gondosan őrizgetett illúziókról, és persze a rengeteg túlzásokba eső, ordas hülye gondolatról, amire a friss szerelmesek képesek - forgattam a szememet, amikor a narrátor egy elmaradt randevú miatt effektíve fejben végigment a teljes dantei poklon, de mosolyogva forgattam, mert szerintem ez mindenki számára ismerős lehet. (Számomra is, de ezt nem tőlem tudjátok.)
Mégis azt kell mondanom, hogy a Víziváros tulajdonképpen egy poligám románc, ahol az igazi sztár nem a főszereplő, nem is Christine, hanem maga a helyszín: Budapest. Elképesztő, sodró részletesség, gazdag fantázia, szecessziósan dús próza jellemzi a főszereplő minden mondatát, ami a városról szól: az építészeti csodákról, keserű történelemről, múltról és jelenről. És a szerző által felépített város-mitológiáról, nem csak a fiktív világokban, amiknek a számítógépes tervezésével "apámék" foglalkoznak, hanem magán Budapesten is. Kiemelkednek a könyvből a Christine-hez címzett dőlt betűs monológok vagy akár levelek, amelyek mesei víziókkal népesítik be a város utcáit és a Duna hullámait. Az alternatív városképek, gőzfürdőző vízitündérek, úszó piacok olyan természetesen simulnak a valóságban létező, gazdagon árnyalt budapesti látképek közé, hogy szinte valóságosnak tűnik a jelenet, ahol Ferenc József császár a vízitündérek királynőjét fogadja a palotájában. Ilyen könyvet írni szerintem csak az tud, aki tényleg őszintén szereti Budapestet.
"Ne higgyen a szemének, kezdtem el magyarázni neki, mert amit mögöttem lát a díszkivilágítás arany fénykörében, annak valójában már évszázadok óta vége van. Mindössze arról van szó, hogy az épületek lassabban haladnak az időben, mint mi magunk."
(9. oldal, Jelenkor kiadó)
Személy szerint úgy gondolom, hogy lesznek elegen, akik nem fogják szeretni ezt a könyvet. A százféle mondanivaló, a gazdag próza, az érzelmesség, a szárnyaló fantázia, kultúrtörténet, mese és modernizmus keveréke, a lefordítatlan francia és angol mondatok olyan ágas-bogas szövetet alkotnak, amiben az ember vagy teljesen elmerül és lenyűgözve szemléli minden apró indáját - vagy megrázza a fejét és odébbáll, mert taszítja a koherensnek csak enyhe túlzással nevezhető tobzódás. De akár szereti valaki ezt a könyvet, akár nem, szerintem a rengeteg fantáziát és érezhető írói odaadást mindenkinek érdemes figyelembe vennie. Egy precízen, rutinosan, hibátlanul, de igazi érzelem nélkül megírt műben feleannyi erő sincs, mint ebben a hömpölygő, ezerszínű áradatban. A top 5 magyar prózakönyvemből... mondjuk, ez a harmadik. És Esterházy meg Ottlik után harmadiknak lenni nálam nagy dicséret.
"Akármit csináltunk, hiába próbáltunk meg csak úgy könnyedén lebegni a felszínen, egyre mélyebbre és mélyebbre merültünk a másikban."
(50. oldal, Jelenkor kiadó)
Pontszám: 10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése