Bő tizenhárom év késéssel érkeztem a buliba, de mentségemre szóljon, hogy amikor (pár évvel az első magyar megjelenés után) megkaptam ajándékba és el is olvastam Stephenie Meyer regényét, imádtam. Jó, ez nem mentség, de legyen mondjuk az a mentség, hogy azután évekig nem olvastam újra; és ahogy cseperedtem és tisztult, élesedett a világról alkotott képem, így is rájöttem, hogy enyhén szólva is tévedésben voltam, amikor ezt a könyvet jónak találtam. A könyv amúgy 90%-os pontszámon áll a Moly.hu oldalon, szóval innentől kezdődik részemről a széllel szembe köpködés.
Figyelem: végtelen hosszú ekézés következik.
De az Alkonyat-könyvek szereplői nagyon idegesítők, a kapcsolatok toxikusak: Edward meg Jacob többet rángatják Bellát négy könyv alatt, mint az anyám kutyája - aki amúgy szintén Bella - a gumicsirkéjét, amikor rájön az ötperc. A cselekményvezetés, világépítés is több sebből vérzik, mint a Fekete Lovag a Monty Pythonban, a kulturális érzéketlenség meg csak felteszi a csillámtiarát az egészre - avagy fehér emberként egy eleve veszélyeztetett és kevés tagú amerikai őslakos törzs egész kultúráját, mitológiáját, hitvilágát lenyúlni és átírni a szirupos YA paranormális románcod kedvéért, aztán egy csomó pénzt is kaszálni vele... Na az enyhén szólva is zsenánt meg nem oké. A Twimom jelenségtől meg őszintén a hideg ráz; nem egy kritikus mutatott rá, hogy ha harmincas-negyvenes férfiak sikongattak volna tizenéves lánykákért, nem felnőtt nők tinédzser fiúkért, valaki hívná a rendőrséget. Lehet az Alkonyaton röhögni, teli torokból, de akkor legalább a jó okokért röhögjük ki, és nem azért, mert a YA, a romantikus irodalom és a nők érdeklődési körei nem érdemelnek jobbat.
Tyű, na ennyit a tömörségről. Mindegy. Szóval igen, az Alkonyat kegyetlenül rossz a maga módján, de ezzel együtt nekem is megvolt a Twihard korszakom. Úgyhogy nem lenézéssel, inkább csak valamiféle csendes elszörnyedéssel közeledek ezekhez a könyvekhez, amiatt, hogy tinédzser lányok (köztük én) olvasták őket és hitték azt, hogy egy ilyen mérgező kapcsolat szép és egészséges és hű, de romantikus. Illetve közeledtem, mert aztán elolvastam egy könyvet Stephenie Meyertől, ami mellett a Twilight-univerzum szüfrazsett kiáltványnak tűnik.
Tehát, A burok. Ennek a könyvnek a világában az ügyeletes felsőbbrendű faj (kérlek, érezzétek a szarkasztikus idézőjeleket) nem csak titokban felsőbbrendűsködik, hanem konkrétan elfoglalta a világot: igen, az emberi társadalomnak vége, a Földet egy idegen faj gyarmatosítói vették birtokukba, akik megszállják az emberek testét és elpusztítják a tudatukat. Ezek az idegenek kegyetlenek, kifinomultak, intelligensek, és... Nem, pardon, kedvesek, gyengédek, barátságosak, undorodnak az erőszaktól, és amint megérkeztek a Földre, az első dolguk volt kiirtani minden rosszat és utópiát csinálni belőle.
Hogy mi van?!
Elnézést, amiért már az ismertetőben megálljt kiáltok, de Stephenie Meyer csilláműrlényeit egyszerűen nem lehet komolyan venni. Túl azon, hogy kegyetlenül irritált, mennyire Kedvesek és Gyengédek (és igen, Nagybetűs Szavakat használnak, pl. Gyógyító meg Jó), nem tudom átérezni a hideglelős hangulatát annak, hogy a Földön ezek az űrlények szaladgálnak; már az első pár fejezet kikezdte a retinámat, a végtelen hosszú és kínosan kedves párbeszédektől odáig, hogy ezek az űrlények komolyan nem kezdtek semmit a bolygónkkal, csak éppen iszonyatosan unalmas hellyé varázsolták, ahol még egy elhangzott rossz szót is kollektív felhördülés követ. Ha jobban belegondolunk, egy tehetséges szépíró kezében a kedves, barátságos, csillámszemű plüssmackó űrlények története, akik nem ismerik a rossz fogalmát és minden leigázott bolygóból utópiát csinálnak, egy akkora szatíra lehetett volna a gyarmatosításról, hogy a fal adja a másikat. Ó, ha Vonnegut vagy Heller nyúlt volna egy ilyen koncepcióhoz... még Ellist is elfogadnám, de komolyan.
Viszont leszámítva a csilláműrlényeket, kijelenthetem, hogy ez a könyv tényleg nagyon ütős alaphelyzettel indít... egy bizonyos pontig. A főszereplő ugyanis egy Vándor nevű űrlény, aki később hülye okokból Vandára változtatja a nevét, de ne szaladjunk előre; szóval őt egy frissen levadászott lázadó, Melanie testébe ültetik, aki titokban egy rejtőzködő túlélő közösség tagja. Vándor megpróbálja feltörni Melanie emlékeit, hogy a többi túlélőt az idegenek kezére adja, de Melanie tudata nem hajlandó feladni a harcot, és az ő gondolatain keresztül Vándor annyira megszereti a Melanie-nak fontos személyeket, hogy inkább úgy dönt: megkeresi őket. És meg is találja/találják a titkos búvóhelyet, de eleinte senki sem tudja, hogy Melanie túlélte a megszállást, úgyhogy kissé fagyosan fogadják őket. Jared, Melanie szívszerelme főleg, de aztán felbukkan a képben Ian is, aki azzal kezdi az ismeretségét a frissen átkeresztelt Vandával, hogy megpróbálja megfojtani, aztán később szörnyen egymásba szeretnek. (A megfojtást itt nem metaforikusan kell érteni.) És így veszi kezdetét a tudatrablós posztapokaliptikus szerelmi sokszög, amiben két ellenség osztozik egy testen, miközben mindkettejüket másfelé húzza a szíve, mégis elkezdik megérteni egymást - ami egy akkora ötlet, mint ide a Mount Everest, és...
...és csak akkor nem untam magam halálra ezen a könyvön, amikor próbáltam nem ívben áthajítani a szobán (nem tettem, mert ajándék lónak akkor se nézzük a fogát, ha döglött). A könyv bő kétharmada kamaradráma, Vanda/Melanie beilleszkedéséről a túlélők közösségébe, azaz Meyer-nyelvre lefordítva: nyavalygás. Van ugyan egy főgonoszunk, a csilláműrlények harci/rendfenntartó ereje, a Hajtók közül (névadásból pirospont járna ezért bármelyik óvodában), aki ráakaszkodik Vandára és megszállottan keresni kezdi, amikor eltűnik a túlélők búvóhelye környékén; de egy porba rajzolt pálcikaember jobb főgonosz lett volna (és kidolgozottabb is). Talán összesen három vagy négy jelenet van, ahol megjelenik élőben is az egész könyvben (!); de többnyire csak valaki megemlíti, hogy a csúnya Hajtó néni ma is csinált valamit odakint, aztán Vanda, Melanie, Jared és Ian megint összevesznek, hogy ki szerelmes kibe, és elfelejtik az egészet. Konkrétan alig van valami hatással arra a kevés cselekményre, amit kapunk, csak akkor bukkan fel, amikor a drámagenerátor bemondja az unalmast és gyorsan kell valami konfliktus.
De jó, talán nem mindenkinek jönnek be az adrenalinbomba könyvek, lehet a világ végéről csendesebb történeteket is írni. Tulajdonképpen meg tudom érteni azokat is, akik imádták ezt a könyvet, mert még én is érzek egy kevés írói fejlődést az Alkonyathoz képest. Vanda/Melanie elvileg komplexebb főhősök, mint Bella, Melanie a maga részéről erősebb is valamivel; a könyv alapötlete tényleg érdekes, rengeteg irányba lehetett volna vinni, Vanda és Melanie barátsága pedig egészen jól felépített ahhoz képest, hogy például Bella és Edward románca mennyire elkapkodott volt. A világfelépítés kicsit dedós (gondolok itt arra, hogy mindennek egy Nagybetűs Főnevet adunk névnek, pl. Virágok, Denevérek, Gyógyítók, Hajtók és társaik, az meg hányinger, hogy a parazita űrlények saját magukat Lelkeknek nevezik - Lelkeknek b+); de a földönkívüli fajok leírásában van kreativitás, még ha a csilláműrlények le is gyilkolják az egész történet komolyan vehetőségét. De ott vannak a karakterek, és mellettük nem tudok szó nélkül elmenni.
Először is, Vanda egy lábtörlő. Nem érdekel, hogy a Lelkek ilyenek, meg hogy a múltkor azt mondtam, hogy meg lehet írni a gerinctelen női karaktereket jól is, mert ő egy remek példa arra, hogy hogyan kell őket rosszul megírni. Egyszerűen összecsuklik, mint egy megrúgott strandszék, amikor a túlélőkhöz kerül, akik egészen konkrétan meg akarják ölni, és ő ezt teljesen természetesnek veszi, mert csak; értem, hogy bűntudata van, amiért a faja kicsit leigázta a Földet, de egy minimális tartás azért lehetne benne. Iszonyú kényelmetlen látni, hogy Vanda egyfolytában retteg, aggódik, mindenért önmagát hibáztatja, mindenkinek próbál a kedvére tenni, mindenféle fizikai-lelki gyötrelmet nyüszögve tűr - tudom, hogy Meyer valószínűleg csak próbált egy őszintén jólelkű és önzetlen karaktert írni, de ilyen az, amikor a ló nem elszalad az íróval, hanem ágyúból lövik ki. Melanie egy kemény túlélő csaj, aki még a tudatrablást is kibírja, csak kár, hogy egy tócsa sziruppá változik és elejti az eszét, ahányszor Jared jön szóba. Jared és Ian meg... Jaj.
Fogalmazzunk így: nem hittem volna, hogy valaha látok egy karaktert, aki mellett Edward Cullen melltartóégető feministának tűnik, de íme. Jaredtől már az első, visszaemlékezéses jelenetében a hideg futkosott a hátamon - először csak úgy, minden beleegyezés nélkül megcsókolja Melanie-t örömében, mert jé, még egy ember, aztán amikor Melanie futni próbál, konkrétan leteperi és közli vele, hogy, idézem, "Akkor is követni foglak, ha megtiltod" (?!). Most képzeljük el egy pillanatra, hogy Jared ugyanígy viselkedik, de mondjuk negyvenéves, vagy csúnya, vagy nő, vagy csak szimplán Melanie nem vonzódik hozzá azonnal - mindjárt hideglelősebb a jelenet, nem? Vandát meg egészen konkrétan kínozza, amikor a túlélők foglyul ejtik és Jaredre bízzák: egy akkora lyukban tartja egy hétig, ami túl kicsi még a kinyújtózáshoz is - ez egy elismert kínzási technika, és ezt nagyon komolyan mondom. Fenyegeti, többször is megüti, megfélemlíti, lelkileg gyötri őt, hogy még a többi szereplő is szóvá teszi a kegyetlenségét; akár megbánja Jared mindezt később, akár nem, egyszerűen ijesztő. Nem elég, hogy Vandát traumatizálnia kéne ennek az egésznek, de egy realisztikus (értsd: épeszű) regényben Melanie és Jared kapcsolatát is teljesen tönkretenné, mindkettejük számára: számít az, hogy a pofonokat nem neked szánták, ha a te testedet ütik, és valaki a te arcodat látja, amikor kezet emel rá?
Ian meg, hát, ő csak úgy van. Első olvasáskor még nagyon szerettem, és évekkel később is úgy emlékeztem rá, hogy "jó, Jaredre bilincset, de Ian egészen jó karakter"; de most kiderült, hogy a románcának Vandával tulajdonképpen nem nagyon van alapja. Semmi személyisége azon túl, hogy kedves meg jó arc (leszámítva a... fojtogatást, meg azt, hogy ő is elkezdi rángatni Vandát, amikor egyszer feldühödik rá, ó, a meyeri romantika) - ez nagyon szép, de mik a hobbijai? Hol élt az invázió előtt, mihez ért, mi az, amit nem szeret csinálni, mi teszi boldoggá Vandán kívül? Egy kérdésre sem tudok ezek közül válaszolni. A többi szereplő szintén csak úgy van; a mellékszereplők kívül egyedül Jeb bácsinak, az összeesküvés-elméletesből túlélőcsoport vezetőjévé avanzsált öregembernek van egydimenziósnál komplexebb karaktere, és fogalmazzunk úgy, hogy a jelenlegi társadalmi klímában nagyon érdekes volt olyan könyvet olvasni, ahol az összeesküvés-elméletesek a hősök, meg végig igazuk volt. Köszönjük, Mrs. Meyer.
Szóval igen, igazi fogcsikorgatós olvasmány ez a könyv, mert bármi kreativitás is van benne, mindezt taccsra vágják a borzasztó kapcsolati dinamikák. De van még a bőségszaruban fejfájás bőven, mert az a vég... csak azt tudnám feledni! Nem megyek bele, konkrétan mi történik, mert így is kezdek hosszúra nyúlni, de maradjunk annyiban, hogy ha van ennél alaposabb módja, hogy a regényed végén felgyújts minden jellemfejlődést és mondanivalót, még nem találkoztam vele. Egy egész könyvet eltöltünk azzal, hogy Vanda megtanulja, minden fajnak joga van a testi-szellemi autonómiához; erre a végén a barátai teljesen áthágják Vanda szabad akaratát, sőt a testi szabadságát is, amit megsérteni még emberek között is nagy nem-nem, és helyette döntenek egy olyan kérdésben, ahol Vanda már döntött magának. Mert annyira szeretik. Anyám, borogass.
Olvassatok Éhezők Viadalát, ha tini disztópiát akartok, Testrablók támadását, ha testrablókat, Stephen King Végítéletét, ha apokalipszisre vágytok. De ezt a könyvet csak katasztrófaturistáknak ajánlom.
Pontszám: 3/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése