Kevés rosszabb érzés van annál egy könyvmolynak, mint csalódni egy nagyon várt könyvben.
Kezdjük így: abszolút meg tudom érteni, miért szerették sokan ezt a regényt, az alapötletet például én is imádom. Tizennégy volt osztálytárs és jóbarát majdnem három évtizede minden évben közös emléktúrára indul, de a mostani évükben semmi sem alakul jól, rejtett indulatok törnek a felszínre, előkerül a múltbéli szennyes - aztán az egyiküket valaki meggyilkolja. És mivel az eső és a jelenlegi találka helyszíne teljesen elzárja őket a külvilágtól, egymás között kell megtalálniuk a gyilkost. Rengeteg potenciál van egy ilyen helyzetben, úgy egy könnyed olvasmányhoz esős délutánokra, mint egy lélekbe markoló kemény krimihez. Maga a cselekményvezetés sem rossz, egyik szereplő nézőpontjából ugrálunk a másikba, így folyamatosan új dolgokat tudunk meg róluk, pörög a történet, mint a rokka, ahogy egymásnak feszülnek az indulatok. A végkifejlet pedig szokatlanul komor, bár a regény hangulatához tökéletesen illik, más könyvben nekem nagyon tetszett volna. Van viszont három dolog ebben a könyvben, ami közül az első kettő rengeteget rontott az olvasmányélményemen, a harmadik pedig végleg elcsapta az egészet számomra. És ezt nagyon sajnálom.
Ad 1: A narráció. A regény végig E/1-ben narrál, függetlenül attól, hogy épp ki fejében járunk; ez kicsit megnehezítette számomra az eligazodást (mégiscsak tizennégy főszereplőnk van), de ettől függetlenül nem rossz írói módszer. De az E/1 narrációt nem is olyan egyszerű jól megírni: amikor egy karakter fejében járunk, az ő gondolatait olvassuk, ezért úgy kell előadni, hogy hitelesen hasson. És maga az előadásmód, az nekem borzasztó volt. Az első dolog, amit külföldi írótanfolyamokon minden egyes kezdő írónak a fejébe sulykolnak, a "show, don't tell" elve - azaz mutasd meg, ne mondd ki. Íróként és olvasóként is fontosnak tartom, hogy ez az elv érvényesüljön egy műben (vannak nyilván kivételek, de először érdemes tudni a szabályokat, mielőtt nekiállunk áthágni őket); más szavakkal, allergiás vagyok arra, amikor egy könyv egyfolytában magyarázza nekem, mit gondol és érez egy szereplő ahelyett, hogy gesztusokkal, testbeszéddel, párbeszédekkel, finom körülírással bemutatná. Egy kis engedményt adok a könyvnek, mert E/1-ben előfordulhat, hogy egy szereplő megáll kicsit gondolkodni az érzésein - de amikor mindenki "Szomorú voltam, mert..." és "Olyan embernek tartom magam, aki..." kezdetű mondatokkal a fejében sétál, az engem rettenetesen kizökkent.
"Egyedül akarok lenni, egyedül a kudarcommal és a gondolataimmal. Most ő is dühít, érzem, ahogy az indulatok elárasztják minden sejtemet."
(97. oldal, PRAE.HU kiadó)
Most mondja meg nekem valaki, szokott-e olyanokat gondolni dühösen, hogy érzi, ahogy az indulatok elárasztják minden sejtjét.
Ad 2: A karakterek. Nem azzal van bajom, hogy a szereplőkben épp csak annyi élet van, amennyi elviszi a hátán ezt a regényt, sem azzal, hogy nem a legszimpatikusabb emberek a világon - egy olyan krimiben, ahol mindenkinek van valami titkos sérelme, indulata, ez szinte elvárt. De egyes szereplői hangok között nagyon nehéz volt különbséget tenni hátralapozás nélkül, annyira egyforma hangvétellel és nyelvhasználattal beszélnek. És az a nyelvhasználat, az aztán jaj a javából. Mindenki hótt komolyan mond olyan dolgokat, hogy "szegény ördög", "fura kiborg", meg "Vajon az ő álmuk is olyan időtlen, mint az enyém?" Jó, az utolsót egy melodrámára amúgy is hajlamos szereplő mondja, de nekem még a 14 éves drámai goth korszakomban is kínos lett volna, ha ilyesmi szalad ki a számon akár fejben is. És én 14 évesen egy rettentő drámai kölyök voltam. Ami pedig a szegény ördögözést illeti, meg azt, hogy ezek az emberek 47 évesen is srácnak hívják egymást, kijelenthetem, hogy nem találkoztam még senkivel, aki ilyen nyakatekert, szlenges meg avítt kifejezéseket egyszerre használt volna. Lehet, hogy én vagyok elszigetelt, meg Pesten mindenki így beszél (no offense), de nekem akkor is furán hatott.
Az írásmód buktatóival azért még elboldogultam volna, mert amint mondtam, van ebben a könyvben annyi kakaó még így is, hogy érdekes legyen - van viszont még egy dolog benne, amin rettenetesen felhúztam magam, és nem érdekel, hány százalékon áll ez a könyv Moly.hu-n, én akkor is lepontozom.
Ad 3: Az, ahogy a könyv Dokit, a meleg szereplőt kezeli. Érdekes lett volna egy olyan karaktert látni, aki meleg egy nem éppen toleráns baráti körben, és hogy hogyan hat ki ez a felborzolódó kedélyekre később. Van is egy megjegyzés erre, ami tényleg nagyon találó volt - az, amikor Doki arra gondol, hogy Zozó, a nagymagyarkodó barátja nem bántja, mert minden szélsőjobbosnak kell egy meleg, zsidó vagy roma barát, akivel takarózhat. De aztán jött a 44. oldalon a hidegzuhany. Az első pár fejezet sejteti, hogy Dokinak van egy nagy titka, aztán maga Doki fejezete rántja le róla a leplet: ott kellett hagynia az iskolát, ahol tanított, mert egy kicsit túlságosan barátságos volt egy kisfiúval, aztán még azt is megkaptam, hogy már évek óta küzd ezzel a hajlammal.
Jézus a pirítóson, hát a hajam égnek áll.
Igen, ez volt az a pont, ahol végleg kiábrándultam a Rókabércből. Iszonyatosan dühös vagyok erre a könyvre, amiért eljátszotta a "meleg férfi, aki titokban a gyerekekre bukik" sztereotípiát az Úrnak 2017-edik évében, teljesen komolyan. Ez egy nagyon régi, nagyrészt alaptalan és nagyon-nagyon káros tévhit, aminek a valóságban is következményei vannak (nem akarok bizonyos magyarországi politikai dolgokra utalni, mert nem ott élek, de tudjátok, mire gondolok), és én is találkoztam olyan emberrel, aki úgy gondolta, hogy angolul a "pederaszta" és a "meleg" szinonimák. Nem tagadom, hogy léteznek ilyen emberek, de a melegséget a gyerekbántalmazással összekapcsolni úgy, mintha együtt járnának vagy a melegek hajlamosabbak lennének rá, rengeteget árt a teljesen normális melegeknek. És igenis úgy gondolom, hogy ez a könyv kezelhette volna ezt a témát körültekintőbben is, sőt jobb lett volna, ha fel se hozza. Nem érdekel, hogy Doki mennyire bonyolult karakter (nem az), mennyire nem ártana senkinek (ő is mondja, hogy nem sokon múlott), és a többi, egyszerűen szóhoz sem jutottam, amikor megláttam ezt a cselekményelemet, pláne mert Doki jellemrajza nagyjából ki is merül abban, hogy meleg, meg hogy mindenki megveti azért, amit tett. Különben jogosan, de ez már egy másik fejfájás. Nem azt mondom, hogy muszáj minden egyes fiktív meleg szereplőnek árnyalt, érzékeny, angyali léleknek lennie, mert továbbra sem vagyok óvodás, de ha már írunk egy meleget a könyvünkbe, muszáj egy homofób sztereotípia köré építeni az egész karakterét?
Kár ezért a könyvért, de komolyan. Nagyon akartam szeretni, nagyon akartam látni benne a jó dolgokat, értékeltem a rejtélyt, a hangulatfestést, a cselekményvezetést, néhány párbeszédet, Zsófi, a biztos kezű traumatológus és főleg Gota, a kemény ügyésznő karakterét. De ha túl is tudtam volna lépni azon, mennyire zavart a nyelvezete, Doki karaktere egyszerűen elrontotta számomra az egészet. És nem, nem fogok többet olvasni Mészöly Ágnestől. Ha valaki kézbe akarja venni ezt a regényt, nem fogom eltántorítani tőle, de azért ajánlom, hogy vegye fel előtte a kritikus szemüveget. Én részemről nem adom senki kezébe - a meleg ismerőseim kezébe főleg nem.
Pontszám: 5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése