Nehéz feladat vár ma rám, feleim... Már megint le kell húznom egy könyvet, amit mindenki imád.
Először is szögezzük le: egy könyvet sem szoktam szándékosan utálni, még azokat sem, amikről nagyon korán megsejtem, hogy nem nekem valók. Nem vagyok oda Böszörményi Gyula könyveiért, amik közül többet is olvastam eddig, de szeretek mindennek adni egy esélyt; az Ambrózy báró esetei az egyik legnépszerűbb krimisorozat Molyon, ráadásul magyar és én nagyon szeretem a hazai irodalmat, az alapötlet fantasztikus, a borítók csodásak, a figyeltjeim szinte mind szerették ezeket a könyveket, tehát nagyon-nagyon reméltem, hogy végre megtalálom azt a Böszörményi-regényt, amibe én is beleszeretek.
De ez sem az volt.
1900 tavaszán Hangay Emília kisasszony felutazik Marosvásárhelyről Budapestre, hogy a négy éve eltűnt nővére után nyomozzon. Emma pesti rokonokat ment meglátogatni az ezeréves Magyarország ünnepén, aztán egyszer csak nyoma veszett, a rendőrség hiába kereste; de négy évvel azután, hogy mindenki lemondott róla, a posta felfedez egy addig rejtegetett táviratot, amit az eltűnése után küldött a családjának, hogy megnyugtassa őket, még életben van. A fővárosba érkezve viszont Mili szinte azonnal belekeveredik egy rejtélyes gyilkossági ügybe, és az egyetlen támasza a zord, különc nemes, aki a szabadidejében rejtélyeket old meg: Ambrózy Richárd báró.
Enyhén spoileres bejegyzés következik, így aki szeretné teljesen saját magának megtapasztalni ezt a regényt, annak nem ajánlom a továbbolvasást. Véleményem dióhéjban: aki egy könnyed magyar történelmi krimire vágyik, az valószínűleg élvezni fogja ezt a könyvet, így ha ki is tettem a "nem ajánlom" címkét, nem akarok senkit lebeszélni arról, hogy kézbe vegye. Nekem viszont nem tetszett. Ez van.
Kezdjük a pozitívumokkal, amik miatt nem fogom nagyon lehúzni ezt a könyvet. Amint mondtam, az alapötlet fantasztikus, odavagyok az ezredfordulós történelmi környezetért, a korabeli szleng használata, a lebujok, nemesi házak, nevezetességek, a zsúfolt főváros leírása elképesztő hangulatot teremt. Ambrózy báró és a háztartása imádnivalóan érdekes társaság - magán a bárón kívül, akiért azért nem voltam oda (erről később), Agáta mama, a bűnügyekhez szokott nemesi édesanya, a vidám személyzet, még Bogi, a puli is remek egy karaktergárda így együtt. Mit meg nem adnék, ha én is egy igazi nyomozócsaládba csöppennék, komolyan. Amellett a "zord férfi főhős és tüzes hősnő, akik állandóan vitatkoznak, de izzik közöttük a levegő" egy kipróbált karakterdinamika, amit nagyon szeretek, őszintén reméltem, hogy ez a könyv is jól fogja művelni (pláne mert a fülszövegekből nagyjából tudom, hogyan alakul a két főszereplő viszonya később). De nem művelte jól, mert most minden pozitívumot, amit felsoroltam, szanaszét fogok kritizálni. Sajnos.
Először is, a nyelvezet: ahogy mondtam, a szleng, a leírások nagyon működnek - már amikor. Főleg a könyv elején még rettentően túlírt a legtöbb mondat, tele van felesleges apró részletekkel és rosszul elhelyezett jelzős szerkezetekkel, mint "recsegte az ősz hajú, fekete főkötős matróna" meg "két napja vásárolt sétabotjával könnyedén megkocogtatta a bakon ülő hajtó vállát". Mi a búbánatos kaporszakállút (hogy a regény nyelvezetét idézzem) érdekel engem, hogy valaki mikor vette a sétabotját?! A párbeszédekbe pedig olyan nyakatekert mondatok, hasonlatok vannak beszúrva, amik egyszerűen életszerűtlenül hatnak, főleg a sok szleng mellett; olvastam épp elég Jókait, Mikszáthot, és még az ő könyveikben sem láttam olyat, hogy valaki így beszélne:
"Különben úgy betakarom magát egy kiadós frásszal, miként a tenger Atlantisz szigetét!"
(120. oldal, Könyvmolyképző kiadó)
Ami pedig a történelmi környezetet illeti: tele van a könyv olyan személyekkel, akik tényleg léteztek, a kávéház-tulajdonosoktól az orvosokon és nemeseken át a kórházi szolgákig, még Jászai Mari is cameózik benne. De a sok valós szereplő közül egyes mellékkarakterek úgy vannak ábrázolva, hogy attól erősen fintorogtam: undok, szűklátókörű, kellemetlen alakokként, vagy éppen gyilkosságok áldozataiként. Nem érzem túl korrektnek, hogy a szerző valós személyeket használt fel ilyen módon; nem hiszem, hogy sokan olvasták úgy ezt a könyvet, hogy "Nahát, a kedvenc lipótmezei kórházi szolgám, micsoda remek kikacsintás!", ezért úgy gondolom, tiszteletteljesebb lett volna kitalált alakokkal népesíteni be a könyvet, mint létező személyekkel, akik gondolom, nem örültek volna, hogy egy könyvben így jelenítik meg őket. Főleg mert a legtöbbjük nem is olyan rég élt, tehát nincs meg az a történelmi távolság, mint például Mozart esetében az Amadeus című filmben.
A karakterek pedig, jaj. Miliről és előtte Emmáról is már az első jelenetükben megtudjuk, hogy Nem Olyanok, Mint a Többi Lány, és ha van egy olyan írói fogás, amit a legszívesebben felgyújtanék, az a Nem Olyan, Mint a Többi Lány, amit Böszörményinek több könyvében is végiggrimaszoltam már. Nem gondolom úgy, hogy az olvasás szeretete felsőbbrendűvé tesz valakit, sem azt, hogy a lovaglás és korcsolyázás előbbrevaló foglalkozás, mint ha valaki "hímzéssel és pletykálkodással" töltené az idejét, ahogy a narráció már a könyv legelején, cseppet sem lenézően kijelenti a legtöbb jómódú polgári lányról. Tele van a könyv nőkre tett negatív megjegyzésekkel a férfi szereplők között, ami korhű, úgyhogy nem zavart volna; ami viszont igenis zavart, az, hogy ezt mindig egy "De ez téves, mert Mili aztán nem ilyen!" követte, ami nagyjából azt az üzenetet adja át (valószínűleg nem szándékosan), hogy "Látjátok? A szexizmus rossz, mert igazából nem minden nő gyenge hisztérika! De azért a legtöbb igen." És ha valaki azt hinné, hogy túlzok:
"Higgyen nekem, kisasszony, a maga helyében a legtöbb fiatal hölgy már rég hisztériás rohamot kapott volna, s végül el is ájul, csak hogy ama tévképzetet erősítse, miszerint a nők gyengék és ostobák."
(81. oldal, Könyvmolyképző kiadó)
Tudom, hogy az írói szándék valószínűleg az előítéletek kritikája volt, de ha ezt csak úgy képes kivitelezni, hogy a főhősnőt kivételként állítja be, aki erősíti a szabályt, azzal nem vagyunk sokkal előbbre.
Mili karaktere pedig, nagyon sajnálom, de feleannyira sem erős számomra, mint amennyire a könyv beállítja. Vannak tényleg nagyon okos, érett pillanatai, nem tagadom; de a könyv egyfolytában azt hangoztatja, mennyire értelmes és felnőtt a fiatal korához képest, amit a cselekedetei teljesen áthúznak. Az Ambrózy család befogadja, amikor az útjukba kerül, mindent megtesznek, hogy segítsék, megvédjék, erre Mili többször is megszökik tőlük, keresztülhúzva a báró minden nyomozási tervét és biztonsági óvintézkedését, csak mert bizonyítani akarja, hogy ő aztán egyedül is boldogul. A szimpátiámat nagyjából akkor veszítette el végleg, amikor a harmadik szökésekor meg is lopja őket: elveszi az imádnivaló házvezetőnő, Terka néni egyetlen ünneplő ruháját és beáll vele cselédnek, amivel teljesen tönkre is teszi a ruhát. Mert nyomozni akart. Én egy ilyen húzás után minimum nem állnék vele többet szóba. Ambrózyval szemben pedig Mili egyfolytában bizonygatja, hogy ő aztán kemény leány, aki nem tűri a lenézést még a nemesektől sem - úgy, hogy rettenetesen modortalan és pökhendi vele, a vendéglátójával, aki a saját házában tartja őt mindenféle követelmény és kötelezettség nélkül, sőt többször is nyíltan sértegeti a bárót mások előtt. Ez nem egy jó példája az "utállak, de azért pattognak a szikrák" dinamikának, és nagyon untam már a végére, mennyire érett, felnőtt, jól nevelt fiatal nőként van Mili beállítva, amikor sokszor úgy viselkedett, mint egy neveletlen fruska.
Nem mintha Ambrózy álmaim férfija lenne. Nagyon-nagyon szerettem azokban a pillanatokban, amikor Milit védte, vagy a nyomozói képességeit villogtatta, de az állandó lenézése, modortalansága Milivel szemben, amikor folyton hangoztatja, hogy ő csak egy gyenge nő, mint a nők általában - na, az nem nyűgözött le. Tudom, hogy ez a könyv csak elveti az alapot a karakterfejlődésnek a későbbi kötetekben, de tekintettel arra, hogy nem biztos, el tudom-e majd olvasni azokat a könyveket is, nem bántam volna, ha ebben az első könyvben kicsivel többet kapunk.
A könyv cselekményével kapcsolatban felemásak az érzéseim. Emma karakterszála abszolút hangulatos (bár a nagy csavart, hogy kicsoda számára az a személy, aki miatt elrabolták, egy elejtett megjegyzéséből így kábé azonnal ki lehet találni), nagyon a szívembe zártam a cirkuszosokat, akik az elrablása és sikeres szökése után befogadják, meg azt, ahogy Miliék fokozatosan jutnak Emma nyomára. A jelenben játszódó fejezetekben viszont sok olyan cselekményelem volt, amivel nem értettem egyet - ilyen például az elmegyógyintézetes epizód (nem értem, Mili mi a fenéért kapott sokkterápiát, ha egyszer a főorvos tudta, hogy egészséges és csak figyelemelterelésként van az intézetben), az pedig, hogy Mili később folyamatosan rossz döntéseket hoz tiszta önfejűségből, nagyon keserű ízt hagyott a számban. Imádom a talpraesett, sarkukra álló női karaktereket, és Miliben van potenciál, hogy remek nyomozócsapat legyenek a báróval, de ebben a kötetben többször is Ambrózy háta mögött járt el, mert annyira akart bizonyítani. Így pedig eléggé szétesett számomra a rejtély.
Összességében nem nagyon tudom, mit mondjak erről a könyvről. Tele van remek elemekkel, fantasztikusan erős krimi lehetett volna belőle - a legtöbb olvasó szerint az is lett -, de számomra nagyon lehúzta a két főszereplő személye, a rossz döntésekből fakadó cselekményelemek, a nyakatekert nyelvezet. Ha sikerül valahogy kikönyvtáraznom a sorozat többi részét, mindenképpen folytatni fogom, mert komolyan remélem, hogy a későbbi kötetekben javul a karakterdinamika, ahogy a főhősök párosa elkezd összecsiszolódni, meg tényleg nagyon szerettem jó pár mellékszereplőt; sőt magát a történelmi környezetet is, amikor nem zavart rettenetesen, ahogyan ábrázolva volt benne néhány karakter. De azt kell mondanom, megvenni a többi kötetet nem fogom, mert összességében nem kaptam a Leányrablástól annyit, amennyit a sorozat népszerűsége alapján elvártam volna. És ezt nagyon sajnálom.
Pontszám: 6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése