Év végi top 10 - A legjobb könyvek, amiket idén magyarul olvastam

Boldog Karácsonyt mindenkinek! (Még egyszer.)

Kép forrása: Pixabay

 

Közeleg az év vége, én meg sok-sok olvasással vagyok adós magamnak, de bízom benne, hogy a következő év jobb lesz számomra könyves szempontból. Az idei olvasásaim meghaladták az 50 könyvet és a 20000 oldalt; jövőre 100 könyv a cél, és ha nem fulladok ki teljesen év végéig, 30000 oldal. Nem lehetetlen, csak egy kicsit rá kell gyúrni. Addig pedig, amíg új erővel láthatok neki a 2022-es olvasmányaimnak, szeretnék írni egy kis összegzést az idei évemről.

Idén 77 könyvet olvastam el, ebből 42 magyarul volt, azaz idén kevesebbet olvastam angolul, mint szoktam. Ez egyrészt jó, mert annyival több blogolnivalót adott; másrészt viszont sok mindenről maradtam le, úgy érzem, ezért jövőre megpróbálok kiegyensúlyozottabb lenni. Az idén olvasott összes könyvem toplistájának így is legalább a fele angolul lenne, ezért most a kedvenc magyar nyelvű könyveimről fogok beszámolni, a blog témájához híven.

Alessandro Baricco: Novecento - És azt ismeritek, amikor Liszt Ferenc dzsessz-zenésznek állt?

Vannak olyan könyvek, ahol folyton azt érzem, hogy valamiből több vagy kevesebb kellett volna; több odaadás, több precizitás, több nyelvi gazdagság, vagy éppen pont hogy kevesebb szókép, rizsa, körmondat... Értitek. És vannak olyan könyvek, ahol minden szó, betű, ékezet, pontosvessző a helyén van. Ahol két borító között elfér egy egész világ: életek, emberi sorsok, humor, tragédia, barátságok, elválások, még egy leheletnyi történelem is. 

Na de ezt 70 oldalban?! Ahhoz már tehetség kell.

 

Jackie Kay: Trombita - Evezés az identitás vizein

Kevés dolog létezik jelenleg, ami olyan heves vitákat tud kiváltani a mi drága jó nyugati társadalmunknak talán mindegyik országában, mint a nemi identitás kérdése. Én részemről szerintem már azzal is állást foglalok, hogy ilyen témájú könyveket olvasok, de azért elmondom: úgy gondolom, hogy mindenkinek szíve joga önmagának lenni, úgy, ahogyan azt igaznak érzi. Egyébként ezt a jelenséget nem a 21. század genderkutatói találták ki unalmas perceikben ott Ámerikában: Japánban például már a hatvanas években született film a magukat "gay boy"-ként azonosító, férfiként bejegyzett, de nőként élő szubkultúra tagjairól (más szavakkal, a Bara no Soretsu egyike a legzseniálisabb filmeknek, amiket valaha celluloidra vetettek); de ha valaki úgy dönt, beleássa magát a témába, találhat még ennél jóval régebbi példákat is. Csak mondom.

Ma már azért bizonyos országok valamivel előbbre vannak ebben a kérdésben, mint voltak mondjuk húsz, harminc éve. De a kilencvenes években például mindenhol elképzelhetetlen lehetett, hogy egy világhírű férfi dzsessztrombitásról, aki a hatvanas-hetvenes években szerzett magának hírnevet, a halála után derüljön ki, hogy a születésekor nőként anyakönyvezték. Igen, ez volt az én rendkívül elegáns balkanyarom ennek a könyvnek a cselekményéhez.