2021. november 5., péntek

Alessandro Baricco: Novecento - És azt ismeritek, amikor Liszt Ferenc dzsessz-zenésznek állt?


Vannak olyan könyvek, ahol folyton azt érzem, hogy valamiből több vagy kevesebb kellett volna; több odaadás, több precizitás, több nyelvi gazdagság, vagy éppen pont hogy kevesebb szókép, rizsa, körmondat... Értitek. És vannak olyan könyvek, ahol minden szó, betű, ékezet, pontosvessző a helyén van. Ahol két borító között elfér egy egész világ: életek, emberi sorsok, humor, tragédia, barátságok, elválások, még egy leheletnyi történelem is. 

Na de ezt 70 oldalban?! Ahhoz már tehetség kell.

 

A Novecento rendhagyó egy írás. Ahogy a szerző már az elején leszögezi, színházi műként íródott, de könyv formában megrekedt a monológ, dráma és hosszabb lélegzetű elbeszélés szerelemgyerekének. Tulajdonképpen tényleg egyetlen drámai magánbeszéd az egész, a szövegtest szempontjából legalábbis; annak viszont formabontó, a lazától a szaggatott, ritmikus vagy éppen szabadversszerű előadásmódig, színpadi utasításokkal meghintve, amik írott formában is fantasztikusan emelik a hangulatot. De miről is szól maga a könyv?

Egyszerű a válasz. A könyv Danny Boodmann T. D. Lemon Novecento életének története - és gondolom, már a névből is látszik, hogy nem egy szokványos figuráról van szó. Novecento egy kétszeresen is elárvult zongorista, aki az egész életét a Virginian nevű óceánjárón tölti a két világháború között, zenével, de nem akármilyen zenével. Született művész, áldott vagy átkozott tehetség, akinek a vérében van a zongora minden titka; még művésznek is különc figura, ezt a legjobb barátja, a narrátor is elismeri. És soha életében nem lépett még a szárazföldre.

Ez a könyv, többek között (úgy mint: fantasztikus, lenyűgöző, meg egyéb szuperlatívuszok), maga a zene. Ismerjük azt az imádnivaló angol mondást, hogy a zenéről írni olyan, mint az építészetről táncolni, de vannak olyan írók, akiknek sikerül úgy írniuk róla, hogy az olvasóban is megelevenedjen - Langston Hughes és Gaston Leroux például képesek voltak erre, és igen, Alessandro Baricco is. A finom, precíz nyelvezet teszi az egészet, ahol minden egyes mondat a legszebben összecsengő szavakból van megformálva, a trágártól a kifinomultig, mindenhol tökéletesen alkalmazva; ez eleveníti meg a könyvben a zenét. A Novecento lapjairól pereg a jazz, a blues, a ragtime, a zongora varázslata, átitatják a történetet az elkényeztetett gazdagokkal és ágrólszakadt bevándorlókkal zsúfolt óceánjárón felcsendülő dallamok. És persze mindazok az emberek, akiknek ez a zene szól. Cak bámulni tudom azt a biztos írói kezet, ami egy 70 oldalas színpadi monológban ennyire eleven szereplőket tudott megírni, az emberi jellemek iránti ilyen mélységes megértéssel. És ennyi humorral. Tényleg nem számítottam rá, hogy egy szépirodalmi művön ilyen jókat fogok szórakozni, de ez nem poénkodás, félre ne értsetek - a leírt lehetséges és lehetetlen élethelyzetekből teljesen természetesen adódó komikum, ügyesen beillesztve a történet nagyobb ívei közé. Nem sírvanevetős, de eleven, mosolyogtató.

"Vannak már zenészeink, mondta a Társaság embere. Tudom, mondtam, és nekikezdtem trombitálni. Ő csak állt ott és nézett engem, arcizma se rándult. Megvárta, hogy befejezzem, egy árva szó nélkül. Aztán megkérdezte:

- Mi volt ez?

- Nem tudom.

Felcsillant a szeme.

- Amikor nem tudod, hogy mi, akkor az dzsessz."

(11. oldal, Helikon kiadó)

Mégsem mondanám szórakoztató olvasmánynak a Novecentót. Lebilincselőnek igen, de másképpen: ez egy sorstörténet, egy nem hétköznapi ember hétköznapi vágyairól, tragédiáiról, találkozásairól, elválásairól, a csendes kezdettől a befejezés crescendójáig tudatosan felépítve. És néhány igazi lélegzet-visszafojtós jelenettel (gondolok itt a tengeri vihar közepén zenélésre és a zongorapárbajra, szerintem tényleg nem kapnék levegőt, ha ezt a színpadon látnám-hallanám). Remekmű, ahol minden szó a helyén van - egyszerre finoman megkomponált írói szimfónia, mélabús blues-ballada és energikus dzsessz, összeolvasztva egy semmihez sem hasonlítható írott zeneműbe. Azt akartam mondani, hogy szóljatok, ha valaki valaha háttérzenét ír(t) ehhez a könyvhöz; de inkább ne. Önmagában is épp elég.

Pontszám: 10/10

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése