Irodalmi körökben öreg poén az, hogy a kortárs magyar szépprózának van némi... fogalmazzunk úgy, hogy depresszív hajlama. Nem azt állítom, hogy minden mostanában született magyar szépirodalmi regényt az asztal alatt sírva fejez be az olvasó, meg egyáltalán, az asztal alatt sírós irodalmat is lehet jól művelni - A nyugalom az egyik kedvenc regényem, és azt olvasni nagyjából olyan érzés, mintha Bartis Attila agyonverne egy szeneslapáttal és aztán eltemetne a hátsó kertben. Nekem is megvolt az "Idenézz, tabutémák! Látod, milyen mély vagyok? LÁTOD?!" szépírói korszakom, amiből szerencsére kinőttem, szóval nem dobom a követ, mert látom a gerendát a saját szememben. De ettől függetlenül van bennem némi ellenérzés manapság a depresszív szépirodalommal szemben, pusztán ízlésből.
Lovas Nagy Anna Verazélet című regénye pedig élvonalbeli képviselője a depresszív magyar szépprózának... és emellett egy leszbikus történet. Szóval igen, abba az irodalmi kategóriába tartozik, amit alapból rettenetesen nem szeretek olvasni, és csak úgy hívok, hogy "A melegek mind szomorúak és tragikus sorsúak, meg egyáltalán, melegnek lenni pocsék egy dolog". (Röviden AMMSÉTSMEMLPED.) Nem arról van szó, hogy szerintem minden egyes LMBT+ történetnek tele kell lennie csillámszivárványokkal és vattacukorfelhőkkel, de a hetero emberek által írt mainstream meleg történetek nagy része (meg a régebbi időkben, amikor a meleg írók még csak így érvényesülhettek, az általuk írt történetek nagy része is) szomorúan végződik, hogy az olvasó/néző jól telesírhassa a párnáját a nagy empátiától a végén, és meghatódhasson, hogy milyen gyönyörűen tragikus történet volt ez is. Ami viszont a tényleges LMBT+ közönségnek azt az üzenetet közvetíti, ha nem is szándékosan, hogy számukra nincs hepiend, a "gyönyörűen tragikus" a legtöbb, amire számíthatnak. És ebbe azért egy idő után kicsit belefásul az ember, amennyire a közösségbe tartozó ismerőseimtől láttam-hallottam. (Szerencsére kivételek mindig voltak, meg ebből a trendből lassan kezd kinőni a kortárs média, de a hangsúly azon van, hogy lassan.)
Ami Lovas Nagy Anna regényét fényévekkel emeli a legtöbb AMM... jó, hagyjuk, szóval a szokványos szomorú meleg történetek fölé, az, hogy ezt nem egy hetero személy írta, és nem könnyes tiltott szerelemről, ítélkezésről és hasonló klisékről szól, hanem egészen egyszerűen emberekről - és ettől mindjárt százszor hitelesebb lesz. De azok az emberek enyhén szólva is bajos alkatok. A Verazélet egy névtelen, középkorú leszbikus festőnő és anya narrációja, monológszilánkjai, emlékeinek kaleidoszkópja: a kapcsolatairól, barátságairól és egyre komolyabb válságairól, exekkel, családtagokkal, volt és jelen szeretőkkel, nagy szerelmekkel összefonódva. A középpontban pedig Verával, a tragikus előző szerelmet elengedni képtelen, zűrös énekesnővel, akivel a narrátor egy sokáig tartó, egyre mérgezőbb, rosszul végződő kapcsolatban vergődik mind kilátástalanabbul; majd - vagy inkább közben, mert a regény nem lineáris szerkezetű - hiába próbálja feldolgozni azt a bizonyos rossz véget. Bástya, Dunna, Árkus, Vera, LaMamma, Ivettke, Zorka és Zenta, csupa emlékezetes szereplő tölti meg a lapokat, és mindenki hiába keres feloldozást a saját poklából. De az is lehet, hogy nem hiába.
"Így lettem idekívánva. Verához. Helyetted. Még nem tudtam semmit. Nem tudtam, milyen lesz az árnyékoddal élni."
(64. oldal, Noran Könyvesház kiadó)
A Verazélet tulajdonképpen nem egy összefüggő regény. Rövidke, sokatmondó című (Kaddis LaMammáért, Barbie rabbi) fejezetszilánkokra tördelt emlékfolyam, ahol fokozatosan bontakoznak ki a szereplők sorsai, elejtett félmondatok csak oldalakkal később nyernek értelmet, lassan áll össze a teljes kép. Már az első oldal balegyenessel indít ("Negyvenkét éves vagyok. Három napja visszaszoktam az ujjszopásra. [...] Vera miatt. Elment egy Pötsch nevű nővel...") - egyből tudjuk, hogy itt semmi sincs rendben, és nem is biztos, hogy valaha rendben lesz; aztán ahogy olvasunk, úgy jövünk rá, hogy itt soha semmi sem volt rendben, már a legelejétől fogva. És itt el is érkeztünk a legnagyobb problémámhoz ezzel a könyvvel.
Bár tényleg úgy érzem, hogy itt nem csak egyszerű szenvedős-nyavalygós-párnát telesírós melegirodalommal van dolgunk, számomra mégis túl sűrű a rengeteg trauma és személyes válság hálózata, ami a regény szövetét alkotja. Gyerekkori szexuális bántalmazás, árvaság, rák, megcsalás, rosszul végződő kapcsolatok, mélyszegénység, drogfüggőség, gyerekanyák, halálos betegség, gyász, itt minden van, ami fájdalmassá tehet egy történetet; de a könyv bő 99%-ában nincs egy szikrányi humor és könnyedség, ami ellensúlyozná. Nem azért tartok igényt erre egy sötétebb hangvételű könyvben, mert plüssmackós ovis vagyok, aki csak akkor tudja elviselni a rosszat, ha tudja, hogy mégis mosoly és csillámszivárvány lesz a vége, sem azért, mert úgy gondolom, hogy egy regény nem lehet jó, ha végig kitart a komor hangvétel mellett. Szerintem a Verazélet nagyon jó könyv, sőt az egyik legjobb LMBT+ narratíva, amit mostanában olvastam. De egyszerűen nem érzem realisztikusnak, hogy egy ilyen változatos körben, amilyenben a narrátor mozog, tényleg mindenkinek van valami zűrje, tényleg mindenki cipel valami traumát a vállán, vagy éppen egy egész csokornyit. Ezt persze ellensúlyozza a leszbikusság és a női szexualitás prózai és néha már nyersen valósághű ábrázolása - jé, ki gondolta volna, hogy a melegek is pont olyan emberek, olyan vágyakkal és szükségletekkel, mint bárki más (ez szarkazmus volt, csak szólok) -, mégis elfogott egy-két helyen az az érzés, hogy én most egy remek, ügyesen megmunkált prózaszöveget olvasok, de nem egy történetet emberekről. És ha egy könyv nem képes velem elfeledtetni, hogy úgy lett kitalálva, az számomra mindig ront az élményen.
Ezzel együtt is tényleg nagyon jó könyvnek tartom Lovas Nagy Anna művét, főleg első regényként. Ahol a hitelesség megbicsaklik, ott maga a szöveg szépsége vezet minket tovább: minden sor finom, sűrű, maximális élességre állított mondatokból áll össze, néha már filmszerűen láttató erejű, máshol szaggatott, személyes, de végig egyéni hangon megszólaló; helyenként egészen költői. Számomra ez adta a könyv igazi erejét, a stílus, a személyesség, a lendület, az erős, de nem csöpögős vagy melodramatikus érzelmi világ. Ennyi traumával a háttérben azt hinné az ember, lehetetlen nem szappanoperisztikus könyvet írni, de úgy érzem, Lovas Nagy Annának sikerült. Ha nem is tudta mindig elhitetni velem, hogy ezek olyan emberek, akik így, ebben a formában, ezekben a kapcsolatokban létezhetnének együtt, azt nagyon is elhittem, hogy ha léteznének, így éreznének és így reagálnának.
"Felriadni nem jó. Keresem a ruháimat, rossz a gyomrom, biztosan megint az epém. Az orvosok szerint nincs bajom. Talán reflux. Valami maró anyag, ami helyet keres, mert odabent nincs semmi hely, csak Vera."
(99. oldal, Noran Könyvesház kiadó)
Előre szólok, hogy akinek nincs gyomra a kegyetlenséghez, traumákhoz, toxikus kapcsolatokhoz (szóval a kortárs magyar szépprózához, haha - oké, rossz vicc volt, bocsánat), az inkább kézbe se vegye ezt a regényt. De aki szeretne egy rendhagyó magyar leszbikus történetet olvasni, ahol felnőtt nők küszködnek felnőtt problémákkal, felnőtt vágyakkal és felnőtt sérelmekkel, vagy aki szereti az erős, gyöngyöző, meditatív én-prózát, az talán tegyen vele egy próbát. Nekem nagyon tetszett. Nem szerettem, de tetszett.
Pontszám: 8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése