Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán - A test angyala - Ennél soha rosszabbat esős napokra

 

Szögezzük le: a romantikus irodalom nem igazán a szívem csücske. Egyrészt azért, mert bármennyire is igyekszem félretenni a szemforgató cinizmust, valahogy nagyon nehéz megtalálnom azokat a szerelmi szálakat, amik igazán megérintenek, ezeknek a nagy része pedig nem konkrétan romantikus, hanem inkább más műfajú könyvekben talált rám. Másrészt meg legendás a tehetségem ahhoz, hogy ezek helyett a romantikus irodalom mocsárgőzös bugyraiba szálljak alá, tök véletlenül. Az írói csoportommal rendszeresen ülünk össze rossz könyveken röhögni, amiket találok, és habár címeket nem mondok (nem akarok megbántani senkit), hadd illusztráljam az általános színvonalat így: az egyik könyv főszereplőjét közösen elneveztük Tengeri Uborkának, mert a valódi neve Anemone volt. A 19. századi Angliában. Igen, tényleg.

Szóval ha egy olyan szerelmi történetről van szó, ami szándékosan igen-igen rossz, hát azt a könyvet nekem írták, feleim.

K. László Szilvia: Timitom - Gyerekkori nosztalgia a köbön

Öreg vagyok én már ehhez. De azért szép.

György Alida: Hármasszabály - Egy felnőtt világ gyerekszemmel

Gondban vagyok, minek nevezzem György Alida első kötetét. Mármint túl azon, hogy nagyon ütős bemutatkozás.

Lovas Nagy Anna: Verazélet - Egy könyv, ami nem szivárványszínű

Van az úgy, hogy az ember próbál megszeretni egy regényt, de a regény makacsul ellenáll neki.

Alessandro Baricco: Novecento - És azt ismeritek, amikor Liszt Ferenc dzsessz-zenésznek állt?

Vannak olyan könyvek, ahol folyton azt érzem, hogy valamiből több vagy kevesebb kellett volna; több odaadás, több precizitás, több nyelvi gazdagság, vagy éppen pont hogy kevesebb szókép, rizsa, körmondat... Értitek. És vannak olyan könyvek, ahol minden szó, betű, ékezet, pontosvessző a helyén van. Ahol két borító között elfér egy egész világ: életek, emberi sorsok, humor, tragédia, barátságok, elválások, még egy leheletnyi történelem is. 

Na de ezt 70 oldalban?! Ahhoz már tehetség kell.

 

Rabindranáth Tagore: Szerelmi ajándék - Halk szavú ódák Indiából

 

Nem szeretem a szerelmes verseket. Pontosabban nem arról van szó, hogy nem szeretem őket... egyszerűen csak kevés írót ismerek, akinek sikerült olyan köntösbe öltöztetnie a témát, ami engem is megfogott - ami nem banális, szépelgő, túldramatizált vagy erőltetetten jópofás. (Igen, az utolsóval Varró Dánielre gondolok, jöhetnek a rohadt paradicsomok.) Szerény véleményem szerint jó dolog a szerelem, de kicsit túlértékelt; nem azért mondom ezt, mert savanyú a szőlő, hanem mert őszintén úgy gondolom: nincs feltétlenül szükségünk valaki másra ahhoz, hogy egész embernek érezhessük magunkat. Inkább egyedül, mint a rossz emberhez láncolva, ha engem kérdeztek.

Most, hogy ilyen szépen előadtam, miért nem szeretem a szerelmi költészetet, térjünk rá egy kötetnyi szerelmi költészetre, amit nagyon-nagyon szerettem.