Nem szeretem a szerelmes verseket. Pontosabban nem arról van szó, hogy nem szeretem őket... egyszerűen csak kevés írót ismerek, akinek sikerült olyan köntösbe öltöztetnie a témát, ami engem is megfogott - ami nem banális, szépelgő, túldramatizált vagy erőltetetten jópofás. (Igen, az utolsóval Varró Dánielre gondolok, jöhetnek a rohadt paradicsomok.) Szerény véleményem szerint jó dolog a szerelem, de kicsit túlértékelt; nem azért mondom ezt, mert savanyú a szőlő, hanem mert őszintén úgy gondolom: nincs feltétlenül szükségünk valaki másra ahhoz, hogy egész embernek érezhessük magunkat. Inkább egyedül, mint a rossz emberhez láncolva, ha engem kérdeztek.
Most, hogy ilyen szépen előadtam, miért nem szeretem a szerelmi költészetet, térjünk rá egy kötetnyi szerelmi költészetre, amit nagyon-nagyon szerettem.
Rabindranáth Tagore egy igazi indiai reneszánsz ember volt: költő, filozófus, dráma- és prózaíró, művész, zeneszerző, és az első nem-európai Nobel-díjas szerző 1913-ban. És ehhez képest magyar meg angol körökben alig hallani róla, ha nem ássa bele magát valaki komolyabban az indiai vagy a Nobel-díjas irodalomba, pedig a hazájában irodalmi és kulturális legendának számít. Már régóta vadászok az Áldozati énekek című verseskötetére, és a prózájából is szívesen olvasnék valamit; az első Tagore-m viszont ez a vékonyka kötet volt, ami nagy-nagy örömömre a helyi antikváriumban jött szembe velem.
A Szerelmi ajándékról sajnos nem sok infót találni az interneten; amennyire ki tudtam deríteni, az angol nyelven megjelent Lover's Gift and Crossing című válogatáskötet magyar fordítása, ami a Tagore költészetéből összeállított prózavers-gyűjtemény (javítsatok ki, ha tévedek). Szóval tulajdonképpen egy fordítás fordításával van dolgunk - szerintem a szöveg mesteri megalkotásáról beszél az, hogy még ebben a változatban is rengeteg erő van benne. Verseskötetnek tulajdonképpen nem lehet nevezni, a kötet költői rövidprózákat tartalmaz, ciklusokba rendezve: "A szerelmes ajándéka félénk...", "Bengália", "A bokréta", "A gyermek", "A csampávirág". A fő téma természetesen a szerelem, szeretet, de ennél többről van szó. Mindegyik rövidpróza egy életképet villant fel, balladai homályba burkolt részletekkel, finom ecsettel megfestve: folyóparton lakó asszonyok, álmodozó pásztorok, a tavasz eljövetele, gyerekükkel üldögélő anyák, Sháh Dzsahán sah felesége iránti szerelme, ami a Tádzs Mahal megszületéséhez vezetett. Nem árt némi indiai kultúrtörténeti ismeret (vagy Wikipédiázás) ahhoz, hogy az ilyen utalások átjöjjenek, de maguk a szövegek leginkább az élet apró mozzanataira, különböző szépségeire vagy keserűségeire fókuszálnak, az indiai életmódon átszűrve. Van itt prózavers a szerelmi csalódásról, a búcsúról, a családdal töltött pillanatokról, és persze a beteljesült szerelemről is.
Ami összeköti ezeket a tematikailag szétágazó szövegeket, az nem csak a szerelem, szeretet témája, ami nincs is mindenhol jelen (van olyan rész, ami a költői szabadsággal, a kultúra vagy a fiatalság/öregség problémájával foglalkozik), hanem maga az írásmód. Lehengerlően gazdag, sokárnyalatú nyelvezet és erős képi világ jellemez minden egyes írást ebben a kötetben - természetes, mert költői prózáról van szó, mégis meglepett, micsoda láttató erejük van ezeknek a szövegeknek. Fogalmazzunk úgy, hogy megértem, mire kapta Tagore a Nobel-díjat még akkor is, ha nem a díjnyertes írását olvastam.
"Miközben évszázadok múltak s a méhek csatangoltak a kert nyári virágai közt, a hold rámosolygott az éjszaka liljomaira, a villámok a felhőknek küldték tüzes csókjaikat, majd kacagva elrepültek. A költő az egyik szögletben állt, eggyé válva a fákkal és a felhőkkel."
(18. oldal, Auktor kiadó)
Részemről talán annyit tudok felhozni kritikának, hogy jobban örültem volna, ha némelyik szöveg kevésbé sejtelmes, nehezen megfogható. A hétköznapi életképek és a gazdag, cizellált, elvont nyelvezet találkozásából született egy-két részlet, amivel nem igazán tudok mit kezdeni; nem vagyok oda azért, amikor egy szöveg a számba rágja a mondanivalóját, de volt az a pont, ahol már úgy voltam, hogy "ez nagyon szép, kár, hogy nem értem". Viszont úgy érzem, hogy itt az én készülékemben van a hiba: egyrészt elég fáradtan olvastam ezt a kötetet, és néha kicsit kihagytak a könyves neuronjaim, másrészt meg a látomásszerű, üzenet helyett asszociációkra, nyelvezetre, homályba burkolt mondanivalóra építő szövegeknek is megvan a maguk ereje. Ezek a fajta írások bekúsznak az agytekervények közé, mint egy finom köd: újraolvasásra, továbbgondolásra, merengésre biztatnak. És én nagyon értékelem, ha egy szöveg olvasás után is velem marad.
Szerelmi költészet kedvelőinek, indiai és Nobel-díjas irodalommal ismerkedni akaróknak, vagy egyszerűen csak azoknak, akik valami igazán szépre vágynak, nagyon-nagyon ajánlom ezt a kötetet. Hogy stílszerű legyek: olyan olvasmányélmény, mint egy frissen kibomlott virág illata egy forró, poros nyári napon.
Pontszám: 9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése