Jackie Kay: Trombita - Evezés az identitás vizein

Kevés dolog létezik jelenleg, ami olyan heves vitákat tud kiváltani a mi drága jó nyugati társadalmunknak talán mindegyik országában, mint a nemi identitás kérdése. Én részemről szerintem már azzal is állást foglalok, hogy ilyen témájú könyveket olvasok, de azért elmondom: úgy gondolom, hogy mindenkinek szíve joga önmagának lenni, úgy, ahogyan azt igaznak érzi. Egyébként ezt a jelenséget nem a 21. század genderkutatói találták ki unalmas perceikben ott Ámerikában: Japánban például már a hatvanas években született film a magukat "gay boy"-ként azonosító, férfiként bejegyzett, de nőként élő szubkultúra tagjairól (más szavakkal, a Bara no Soretsu egyike a legzseniálisabb filmeknek, amiket valaha celluloidra vetettek); de ha valaki úgy dönt, beleássa magát a témába, találhat még ennél jóval régebbi példákat is. Csak mondom.

Ma már azért bizonyos országok valamivel előbbre vannak ebben a kérdésben, mint voltak mondjuk húsz, harminc éve. De a kilencvenes években például mindenhol elképzelhetetlen lehetett, hogy egy világhírű férfi dzsessztrombitásról, aki a hatvanas-hetvenes években szerzett magának hírnevet, a halála után derüljön ki, hogy a születésekor nőként anyakönyvezték. Igen, ez volt az én rendkívül elegáns balkanyarom ennek a könyvnek a cselekményéhez.

Jackie Kay írónő és költő Trombita (Trumpet) című regénye 1998-ban jelent meg; egy halál és egy lelepleződés története, de ezen túl annyi mindenről szól még - a családról, a szeretetről, a gyászról, a feltétel nélküli szerelemről, arról, hogyan tud egy titok egy életre összekötni két embert, vagy elválasztani őket egymástól. És persze a dzsesszről. A történet Joss Moody, a híres zenész halálával kezdődik, amiről viszont csak később derül ki, mekkora hordereje van. Először a közös nyaralóhelyükre utazó özvegye, Millie szemszögébe csöppenünk, intimen, fájdalmasan: a gyász, a hirtelen rároskadó magány, a szeretett férj elvesztésének letaglózó hatása árad minden sorból. Azután tudjuk meg, hogy Millie nem csak a Joss halála miatti fájdalom elől menekült a tengerpartra. A médiacirkusz afölött a hirtelen kitudódott titok fölött, hogy Joss Josephine-ként kezdte a földi pályafutását, akkora, hogy muszáj meghúznia magát valahol, ahol nem kergetik az újságírók, miközben a házasságuk emlékeiből merít erőt.

"Mikor életünk szerelme meghal, nem az a gond, hogy a mi lényünk egy darabja is meghal vele - mert az meghal -, hanem az, hogy egyes részeink életben maradnak."
(41. oldal, Ulpius-ház kiadó)

Csak hogy ott van a fiuk, Colman... aki szintén most, harmincévesen tudta meg az egészet, és nem fogadja valami jól. Annyira nem, hogy összeáll egy szenzációra éhes újságírónővel, akivel nekiállnak megírni Joss Moody életét: úgy, ahogyan azt csak egy dühös, becsapott fiúgyermek tudja félreérteni.

Tudtam nagyon jól, hogy szeretni fogom ezt a könyvet: egy transznemű zenész élettörténete költői tudatfolyam-prózával megírva, dzsessz-dallamokkal meghintve? Nagyobb csoda lett volna, ha nem szeretem. De meglepett az, hogy mennyire szerettem. Ez egy végtelenül bátor, fájdalmasan őszinte regény, és le a kalappal az Ulpius-ház előtt, amiért már 2002-ben, majdnem húsz éve mertek egy ilyen témához nyúlni Magyarországon. Nyilván sok víz lefolyt 1998 óta a Dunán, változott a nemi identitás kérdésének megítélése, ha nem is eléggé. De az önazonosság, a másság felvállalása vagy titkolása, a családon belüli elfogadás és kötelékek, hogy mit osztunk meg magunkról a szeretteinkkel - ezek olyan témák, amikről úgy érzem, még legalább ugyanennyi víznek kell majd lefolynia, mire sikerül közös nevezőre jutnia velük az embereknek. Épp ezért nagyon fontos számomra, hogy a Trombita úgy van megírva, ahogy: nem csak Millie szemszögéből látjuk az egészet, aki számára már az első perctől természetes volt, hogy Joss-t olyannak fogadja el, amilyen. Szó van a Joss halálához kapcsolódó többi személyről - az anyakönyvvezetőről, a temetkezési vállalkozóról, az újságírónőről és másokról -, akik mind a maguk módján élik meg ezt... és persze Colman fejében is épp elég időt töltünk. Colmant emészti a düh, az undor és a csalódottság, nem csak azért, mert képtelen az apja férfiasságáról alkotott képet összeegyeztetni azzal, amit most tudott meg róla, hanem azért is, mert a szülei egész életében titkolták ezt előtte. Hogyan éli meg valaki, amikor egy ilyen titokkal szembesül? Olvassátok el a Trombitát és megtudjátok.

"A magam világában éltem. Úgy tettem, mintha magasról leszarnám, mit gondol rólam az apám. De nem szartam le. Azt hiszem, szerettem volna, ha büszke rám mint emberre, mint feketére. Rohadtul szerettem."
(53. oldal, Ulpius-ház kiadó)

Túl azon, hogy mennyire fontos témákhoz nyúl ez a könyv, kiemelném azt is, hogy milyen szépen teszi - a jó szándék sajnos sokszor keveset ér, ha a megvalósítás elmarad mögötte. De ez a könyv szépirodalmi igényességű mű. Éles, apró pillanatképekre építő, szaggatott tudatfolyam-írás és az emlékek áradata jellemzi Colman és Millie nézőpontját: tényleg a fejükben járunk, a gondolataikat halljuk, úgy, ahogyan azt ők megélik. Közben pedig beékelve egy-egy jelenet más-más, egymásba olvadó vagy különváló nézőpontokból, halk, egyszerű prózával megírva; a kedvencem az anyakönyvvezető részlete volt, de mindegyik perspektíva hozzátesz valamit a történethez, amitől teljesebbé válik. A gyász, szerelem, szeretet, családi kapcsolatok, a nem és az önazonosság kérdése mellett szó van még itt etnikai és faji identitásról is (Joss és Colman is feketék Skóciában), és a zene művészetéről és élményéről is; a transzfóbia is terítékre kerül, de még mennyire. Fájdalmas látni, ahogyan a média ráveti magát Joss életére és halálára, a szenzációvadászat, az ítélkezés ezerféleképpen megindokolt módjait, Colman kiábrándultságát és vagdalkozását az apja emléke ellen, mert ezek tulajdonképpen mind ugyanarra az alapra építenek - hogy Joss Moody nem volt férfi. Pedig az volt. És a befejezés... szerintem pont úgy végződik ez a regény, ahogyan végződhet.

Az ember el sem hinné, hogy elfér ennyi komplex téma egy 300 oldal alatti könyvben, de itt hibátlan egészet alkotnak. Nem azért, mert Jackie Kay nekiállt összesűríteni minden eszébe jutó lényegeset egy erkölcsi példabeszédbe, hanem épp ellenkezőleg, mert csak mesél egy történetet, emberekről, az életükről. És egy életnek ezek mind-mind a részei lehetnek. Mesterkézzel megírt, érzékeny, fontos könyv, és túl azon még szép is.

 

Olvassátok. Érdemes.

 

Pontszám: 10/10