Csendélet Fekete gyémántokkal, és Jókai-fangirlködés

 

A mai könyvről nem fogok itt értékelést írni, két okból. Egyrészt azért, mert szeretemimádom Jókait minden ötoldalas leírásával, barokk körmondatával, avítt kifejezésével, hihetetlen cselekményelemével együtt, így képtelen lennék róla elfogulatlan értékelést írni. Másrészt meg ha meg is írnám - Jókairól már nagyjából minden el lett mondva, amit el lehet mondani, így nem hiszem, hogy sok újat tudnék részemről hozzáadni.

 

Csak annyit teszek hozzá a fangirlködés előtt, hogy szerintem Jókai ugyanazt a méltatlan és nagyon lebutított megítélést élvezi nálunk egyes körökben, amit külföldön Shakespeare. Billy Shakes-ről elterjedt, hogy a "wherefore"-k és "thou"-k tengerével nyakon öntött poros, nyikorgó irodalom, amit csak a kávét is feltartott kisujjal ivó Irodalmárok értenek és élveznek, pedig a színdarabjai, a költészete tele vannak élettel, igazsággal, bölcsességgel, sziporkákkal; és mellettük olyan vaskos viccekkel, hogy megöl az irónia, ahányszor arra gondolok, hány ember bólogat komolyan olyan mondatokra, amiken az erzsébet-kori közönség szakadt volna a röhögéstől. Jókairól is sokan tudni vélik, hogy poros, elavult, unalmas, molyrágta történelem, amin átrágni magad kínszenvedés. És én sem azt mondom, hogy tényleg minden mondata zseniális volt. De valami zamata van ezeknek a könyveknek, mint a legrégebbi, legfinomabb boroknak, amiket a kor csak még jobbá tesz, meghintve olyan ízes, ironikus, sokszor már a szatirikusba hajló humorral, hogy én a magyar irodalom Nagy Öregjét csak két állapotban tudom olvasni: körmöket tövig rágósan és teljes hangerővel vidulva.

A Fekete gyémántok nem a kedvenc Jókaim (a Baradlayakkal nekem még Berend Iván sem ér fel), és nem állítom, hogy tökéletes lenne. A kor moráljai nélkül lazán meglettem volna, sőt: enyhén szívgörcsöt kaptam, amikor a női főhőst verik és a főszereplő nem avatkozik közbe, mert családi dolog, a különböző emberi fajok felsőbb- és alsóbbrendűségéről való értekezéseket meg egyenesen a bondavári tárnába kívántam, hogy stílusos legyek - aki olvasta, tudja. De nem sok olyan regény van, ahol az ezer wattosra állított, drámai cselekmény-hullámvasút, az egetverő érzelmesség, a tudományos fantazmagóriák, gótikus rémtörténet-betét, szatírába hajló társadalomkritika és az az utánozhatatlanul jókais humor ilyen jól megférnek, sőt nem is olvastam több olyan Jókait, ahol ezek mind együtt szerepeltek volna. Berend Iván a magyar Rambo, Galilei és Da Vinci ötvözete (szép angol szóval egy vérbeli Gary-Stu, de nem baj, Iván, így szeretünk), Evila meg egyszerre az összes Éva az Ember tragédiájából, ami  nyilván azt jelenti, hogy minden egyes jelenetükben lejátszották a teljes mellékszereplő-gárdát a színről. Nem először olvastam ezt a könyvet, tehát tudtam jól, hogy fognak alakulni a dolgok, mégis végigizgultam minden fordulatot, szurkoltam a románcnak, a tárnák küzdelmének, a poénokon meg fetrengtem, szokás szerint. Minden olyan könyv, amiben egyszerre szerepelnek olyan szófordulatok, mint "himpókos dikhenc" (ezt ne is kérdezzétek, mert nem tudom), "Leviathan kínhahotája", meg ez...

"A pap átfutotta a lejegyzett kísérteties akkordokat, és mindjárt ráismert: 'Csicseri borsó, vad lencse! Fekete szemű menyecske!'

Ez bizony elég borzasztó nóta éjfél után a kripta fenekén."

(141. oldal, Szépirodalmi kiadó, első kötet)

...szóval azt a könyvet meg kell becsülni.

Megy a vita arról, hogyan lehetne, meg egyáltalán érdemes-e Jókait korszerűsíteni. Tényleg elég szomorú dolog, hogy rengeteg igazi irodalmi gyöngyszem annyira távol került tőlünk időben, stílusban, felfogásban, hogy aki nem képes ráhangolódni az írásmódra, annak semmi élvezetet nem fognak nyújtani. Ezt nem tartom sem a mű, sem az olvasó hibájának. De tény, hogy van, amivel fontos megpróbálni megtalálni a közös hangot, és ez nagyban függ az olvasó életkorától, szövegértési és befogadási készségétől, ezért eléggé alkalmatlannak tartom azt a magyar irodalmi tananyagot, amit ma a legtöbb iskola ráborít a diákjaira. Nem végeztem pedagógia szakot, így nem tanár, csak volt diák szemével látom ezt a kérdést; de úgy gondolom, megpróbálni áthidalni a szakadékot a magyar irodalmi kánon kolosszusai és az új olvasók generációi között nem csak érdemes, hanem kell is. Kell, mert érdemes.